Bemutatkozás

Őszintén nem tudom, van-e bárki az ismeretségi körömből (beleértve magamat), aki tizenévesen ne esett volna át ezen valamilyen formában.

Idősebb, nagyobb, jóval erősebb és erőszakosabb fiúk elleni tehetetlen kapálózás és félelem.
Enyhébb esetben “csak” egy megalázó, rossz emlék. Pár zúzódás, tépett póló és a megtépázott önbecsülés.
De a legtöbb gyerek, aki hozzám kerül, ennél rosszabbul jár.

Akit kipécéznek

Nem tudom ezt szebben leírni: akit kipécéznek, szekálnak, annak a fiatalkora maga a pokol. A családon belüli erőszakban bántalmazás dinamikájára hasonlít, ahol a verbális lekicsinylés, sértegetések, érzelmi manipulációk lassan aláássák a még kialakulóban lévő önképet, míg az ezen átmenő fiatal fiú is végül önmagát látja az oknak. Érdemtelennek és értéktelennek érzi magát a megvédésre.
Az atrocitások egyre durvulnak és gyakoribbá válnak – sajnos a gyerekek egy része ebben csordaszellemben részt vesz, vagy csak közönségként szurkol, mint egy sporteseményen.

A realitás az, hogy nincs külső segítség. Akkor ott nincs. Ha van, akkor utána, legközelebb nincs.
A legtöbb gyerek nem mer közbeavatkozni, megbénítja a félelem, és aztán életen át kíséri a bűntudat. És bár kamerás telefonok vannak mindenkinél, talán pár százalékuk eljut a rendőrségig is (és sokszor onnan a döbbent szülőkig, tanárokig).

Én – mint sokan mások – a harcművészetek, küzdősportok felé fordultam 16 éves koromtól, de már túl a verekedések javán. Az igazság az, hogy felnőttként a konfliktusok ritkán eszkalálódnak verekedésig, hacsak nem tevékeny önhibán kívül. (legalábbis amíg a közbiztonság nem roppan meg valami válságban)

Aztán 30-on felül, eltávolodva a küzdősport megközelítéstől, már céltudatosan a hatékony, kontrollált stratégiai alapokra épülő önvédelm érdekelt – előbb saját magam számára, mintegy hobbi edzés, aztán rendszer szinten. Átváltottam földharc és álló összekapaszkodás technikákra – ez utóbbi lett a specialitásom.

Szintén nagy hangsúlyt fektetek az érzelmi és pszichológiai oldalra – a félelem kezelésre, az agresszor mentális állapotára és annak befolyásolására, a ténylegesen működő verbális taktikákra. Ebben – ahogy a ‘verekedéssel’ kapcsolatban is, rengeteg az idealizált tévhit.

Célzottan fiatalokkal

Kifejezetten a felső általános és gimnázium korosztállyal az utóbbi három évben kezdtem el foglalkozni, miután személyes ismeretségek, történetek során mellbevágott, hogy ennél a korosztálynál mennyire általános a szekálás, kötekedés, megfélemlítés és ennek továbbgyűrűzésekén a eseti vagy rendszeres erőszak. Világossá vált, hogy a rendelkezésre álló lehetőségek nem nyújtanak célzott segítséget. Gyors, felelős, eredményes felkészítést, akkorra és ott.

Tévhit és illuzió, hogy csak ‘ki kell kerülni’. Hogy ‘el kell beszélgetni’. Hogy ‘felnőtt segítségét kell kérni’. A tanárok, szülők nem tudnak akkor és ott lenni, ha egyszer véletlenül igen, akkor legközelebb még rosszabb lesz. Sok esetben a szülőkhöz el sem jut, hogy mi történik a fiukkal.

Nem, sajnos egy kipécézett gyereknek az egyetlen esélye, ha képessé válik szembeszállni – ha kell fizikálisan – a nála feltételezhetően 2-3 évvel idősebb, erősebb nehezebb, agresszív, félelmetes provokátorral. Én erre tudok felkészíteni egy félénk, nem túl atletikus de jószívű gyereket.

Mind stratégiában és technikában, mind erőnlét és magabiztosság terén. Mentálisan, verbálisan és fizikálisan is.

Ha mindez fontos számodra, ha már baj van, vagy csak szeretnéd a fiad biztonságban tudni, az alábbi gombra kattintva tudod felvenni velem a kapcsolatot. Minden megkeresést diszkréten és megértéssel kezelek.